2021-09-19

Ma van a kegyelmi időszak vége – holnap kezdődik a kemó.

Ezt az időt arra használtuk, hogy egyrészt felkészüljünk lelkileg és gyakorlatilag a következő rendkívül nehéznek ígérkező félévre. Sokat tűnődtünk a cég jövőjét illetően. Még nincs meg a végleges megoldás, de konkrétan körvonalazódtak a lehetőségek és teendők.

Eberhard, aki világ életében biztonságra törekedett, utolsó munkahelyén biztonságtechnikai szakember volt, ebben a szellemben, avagy "für alle Fälle" adott egy meghatalmazást számomra, aminek értelmében akadályoztatása esetén az élet legkülönbözőbb területein eljárhatok a nevében. Továbbá írt egy betegrendelkezést (Patientenverfügung), amiben felhatalmaz, hogy ha esetleg nem lenne ura az akaratának, avagy átmenetileg vagy tartósan elvesztené az öntudatát, akkor hozzam meg helyette a szükséges egészségügyi döntéseket. Végül módosítottuk a közös végrendeletünket: a korábban megfogalmazott, ú.n. „Berliner Testament” helyett a törvényes örökösödés lép életbe.

Mindezeken túl úgy a cégben, mint a házban Eberhard törekedett mindent leírni, átadni, elmondani, megmutatni, hogy a távollétében, ill. munkaképtelensége esetén is zökkenőmentesen menjenek a dolgok.

Másrészt igyekeztünk lehetőleg kellemes tölteni a rendelkezésünkre álló „utolsó” két hetet. Például a nyitott műemlékek napján kirándultunk Bernauba és újra felkerestük az ottani, egyedülálló, UNESCO világörökség részét képező Bundesschule-t, ami talán a legkonzekvensebb BAUHAUS-épületcsoport egyáltalán. Már jártunk itt két éve, és ezúttal szír barátunknak mutattuk meg. Az  egyik önkéntes vezető, aki mintha építész lett volna, felhívta a hallgatóság figyelmét az NDK utolsó éveiben újjáépített óvárosra, mint nézete szerint sikeres építészeti kísérletre. Itt vitába keveredtünk, mert számunkra Bernau évtizedek óta elrettentő példa, az egész NDK lakótelepépítési technológiájának máshol is rettentő ronda paneljeivel. Mi a rendszerváltás után jártunk ott és csak szörnyülködtünk. Nem tudjuk, mennyire mentek tönkre a középkori házak, mibe került volna a restaurálásuk, de sajnos majdnem mindent földbe döngöltek, és helyette ez a panelborzalom, … !

Az ember ne ragaszkodjon előítéleteihez, gondoltuk, és ismét bementünk a belvárosba. Mit mondjak, ma sem az én világom, de az egyesülés óta eltelt 30 év alatt legalább küllemileg helyrepofozták a paneleket, részben feltöltötték azokat a vízszintes és függőleges réseket, amelyek az előregyártott elemek összeillesztésekor keletkeztek, és ami bennem mindmáig a befejezetlenség benyomását keltetik. Akárcsak egy csempézett fürdőszobafal, ami nincs elfugázva. Valamint lefestették a falfelületeket: magyarán ma sokkal jobban néz ki. És valóban, megtartották a hajdani házak magasságát, szóval emberléptékű.

A piactér sarkán bukkantam erre az "évszázadokon átívelő" házra. A 2. VH előttről máig megmaradt reklámfelirat közvetlen tőszomszédságában valószínűtlennek tűnik a működő Internet.

Csütörtökön a Berlini Filharmonikusok csodás évadnyitó koncertjén voltunk: Karl Amadeus Hartmann (1882-1971) Concerto funebre hegedűversenyét a kivételes tehetségű Patrícia Kopacsinszkaja játszotta, majd Igor Sztravinszkij Tűzmadarát hallhattuk – az új zeneigazgató, Kirill Petrenko vezényletével.

(Fotó: Berliner
Philharmoniker
/Stephan Rabold)

Ez itt nem a zenekritika helye, mégsem tudom megállni: a tehetség manapság önmagában nem elég. Ezt Anne-Sophie Mutter óta tudjuk, aki már a 70-es években a korábbról ismert visszafogott külső helyett hollywoodi filmcsillagokhoz hasonló megjelenésével a csodás zenei élményt gyönyörű, és erotikus látvánnyal gazdagította. A fiatal, moldáviai származású hegedűcsoda karizmatikus fellépése felér egy performansszal: mezítláb, sima nadrág, kombiné jellegű felsőrész, ezen egy kicsit pongyolára hajazó plüss kaftán. Hol szemben, hol háttal a publikumnak, lábával mindvégig dobbantotta a ritmust, teljes átéléssel játszott: allegro furioso. Mintha a komolyzene Janis Joplinját láttam volna. A bérletes előadáson 60%-ban 70-en felüli, teljesen felvillanyozott publikum tombolt.

Ma ebéd után hosszabb sétát tettünk Eberharddal. Hihetetlen, de sikerült egy számomra teljesen új részt felfedezni:  tőlünk 1000 mélterre egy tájvédelem alatt álló parkot! A Fließ völgyében, ha Lübars felé megyünk – és igazán szoktunk sétálni a környéken – a Benedeckendorf Straße felé  jobbra még sose jutott eszembe egyenesen továbbmenni a Zabel-Krüger-Dammra. Onnan ellenkező irányban csak gyalog lehet ide bejutni. A hecc kedvéért a sarkon álló épületkomplexum ráadásul ügyfelünk. De a Zabel-Krügeren, ami egy forfalmas főút, mindig kocsival járok, így ez a két párhuzamos utcát összekötő nevenincs parkszerű sétaút  még csak fel sem tűnt eddig. Pedig 40 éve lakom itt! Igaz, a bejárata mindkét végén aránylag keskeny és szinte észrevehetetlen. Van új a nap alatt.  

2021-09-09

A sebész főorvos ma reggel maga hívta.
- Kapott már terminust?
- Még nem jelentkezett nálam senki. Tegnap írtam az onkológus főorvosnak egy mélt, de eddig nincs válasz.
- O.k., akkor intézkedem. - így Dr. Steinbach.

Újabb hívás:
- Megtudtam, hogy Dr. Ziegenhagen jelenleg szabadságon van, de ettől függetlenül az osztály még ma fel fogja venni Önnel a kapcsolatot.

Kis idő múlva valóban megcsörrent a telefon. Az onkológia titkársága közölte, hogy szeptember 20-án, hétfőn reggel 09:00-10:00 között várják E-ot a 3.31-es szekcióban a 3. emeleten. Egyágyas szoba felárért természetesen rendelkezésre áll.

Namost ezen a ponton megint elgondolkodtam. Eddig azt hittem, hogy sürgős az ügy, mert a rák permanensen és egyelőre feltartóztathatatlanul naponta fejlődik tovább. Mi itt tűkön ülünk hétfő óta és azt gondoltam/reméltem, hogy már kedden, legkésőbb szerdán berendelik.

Mi lehet az oka annak, hogy a dolog most ennyire ráér? Megvárják, míg a főorvos visszajön a szabadságáról? Annyira tele van az osztály, hogy nincs hely korábban? De hisz privátpaciens! Avagy ebben a korban már lassabb a daganat növekedése, így a siker nem múlik 1-2 napon? Sőt, akkor akár 1-2 hét ide vagy oda, az  mindegy?

Közben kissé füstölgök is, mert ha ezt tudtuk volna, akkor

• nem ülök egész idő alatt egy frászban, hogy milyen terminusokat fogadhatok el a visszakozás kockázata nélkül - hisz az élet közben megy tovább
• nyugodtan elutazhattunk volna holnap Haina-ba: felesleges volt lemondani és bizonytalan időre elhalasztani a keresztelőt
• és egyáltalán

O.k., igaza van a kedves olvasónak, nem ez a legnagyobb probléma, valamint lesz ez még így se, stb. De kicsit olyan érzés ez mostanság, mint a rákok esete - itt konkrétan, nem átvitt értelemben - a vonatkozó viccben:

A rákok élik boldog életüket a tengerben, míg nem jön egy óriási halászhajó és sűrű hálóval kifogják őket. A necc kényelmetlen, szorít és és a rákok elbizonytalanodnak. De átmerik őket egy konténerbe, amiben tengervíz van. Ekkor megnyugszanak, bár konstatálják, hogy itt szűkebb a hely, de még mindig lehet mozogni és a víz sós. Aztán a konténer kikerül a partra és és a piaci árusok direkt ebből veszik a maguk napi árukészletét. A rákok megijednek, mert most még szűkebb a hely, valamint a teherautó ráz, de aztán ehhez is hozzászoknak. A piacon a háziasszony megvásárolja az ebédre szánt rákokat. Most igazán megrémülnek, mert nincs víz a szatyorban. A háziasszony otthon a konyhában kiszedi őket, beleteszi egy nagyobb fazékba. Ismét megkönnyebbülnek: bár édesvíz, de víz. Közben az asszony a fazekat felteszi a tűzhelyre és alágyújt. A tenger gyümölcsei eleinte élvezik a langyos pocsolyát, de az öröm hamarosan alábbhagy. Amikor a forróság fokozódik, kétségbeesnek. "Ez már a vég!" - gondolják, amikor megszólal a telefon és az asszony félrehúzza a fazekat. Namost mi jelenleg pont itt tartunk. 

Hogy könnyebbé tegyem a dolgot azoknak, akik csak nagy vonalakban akarják tudni a lényeget, és nem vonzódnak a betegség részleteihez, sem az én érzelmi ömlengéseim, okfejtéseim nem érdeklik, azoknak mostantól, - de visszamenőlegesen is - sárgával festem alá a lényeget. Aki tehát csak a rákkal kapcsolatos tényekre kíváncsi, annak nem kell sokat olvasnia.

*******************************

2021-09-06 - hétfő

Hétfőn reggel telefonált  a sebész. Eberhard közölte vele, hogy a kemo mellett döntött. Dr. Steinbach ezt üdvözölte és megígérte, hogy továbbítja Dr. Ziegenhagennak, aki majd felveszi E-dal a kapcsolatot. Hozzátette még, hogy ő is ezt látja a legjobb megoldásnak és helyesli E. döntését, bár ezt mint konkrét javaslatot egy előzetes tájékoztató beszélgetés során direkt nem mondhatja. Ez a vélemény engem kimondott örömmel töltött el, felvillanyozott.

Zsófi mindkettőnknek továbbított egy gyomorrákról szóló felvilágosító brossúrát, amely 105 oldalon minden szempontból körbejárja a kérdést, osztályozza a daganatot fejlődési fokozatok szerint (E-nak T3 van az 1-4-es skálán), leírja az áttétek fajtáit, mikor mit lehet tenni és mikor már keveset, stb. Elég lehangoló esti olvasmány.

*******************************

2021-09-07 - kedd

Kedd estig senki nem jelentkezett az onkológiáról.  Dühös vagyok magamra, hogy pénteken a vérvételnél nem kérdeztem meg: “Amennyiben a “trilógia” mellett döntenénk, akkor mi lenne a további menetrend és annak időzítése? “ Tudom, ebben a korban a rák lassabban fejlődik, de mégis az az érzése az embernek, hogy minden nap számít. Továbbá szeretném valahogy ésszerűen beosztani az időmet és már két hete nem merek szinte semmilyen privát jellegű programot, terminust kitűzni, mert hátha egybeesik, … Ez a fajta gyakorlati bizonytalanság is eléggé kimerítő tud lenni lelkileg.

*******************************

2021-09-08 - szerda

Még mindig síri csend. E. ma email-ben rákérdezett az onkológus főorvióosnál, hogy akkor most hogyan tovább, ill. főleg mikor. Eddig semmi. Síri csend. Bosszankodom. Szeretném tudni a saját programomat, időbeosztásomat. Ha egész héten nem történik semmi, akkor nem kellett volna elhalasztani határozatlan időre Janó keresztelőjét. Ezt, persze a döntés pillanatában nem lehetett tudni. És csupa ilyen bizonytalanságból áll az élet már 3. hete.

*******************************

Nem hirtelen téma, évek óta vissza-visszatérő kérdés a cég jövője. Elvileg egyikünk sem az íróasztal mellől szándékozik sírba szállni, de a rendszeresen felbukkanó gondolatot mint problémát, annak végső megoldását ugyanilyen rendszerességgel szoktuk elhessegetni magunktól további bizonytalan időre. Összetett és bonyolult kérdés, a döntésnél többféle szempontot kell figyelembe venni, magyarán egy sokismeretlenes egyenlet. A munkatársakat időközben sikerült megnyugtatni, hogy nem akarjuk eladni, szeretnénk, ha családi kézben maradna. Nem, Zsófi mint potenciális jövő tulajdonos nem akar beszállni, vagyis nem akarna beavatkozni az operatív munkába, irányításba. Hosszú távon szeretnénk, ha a jelenlegi főmunkatársaink, Frau Twele és Sándor egy még kidolgozásra váró terv és modus vivendi szerint átvennék az ügyvezetést.

A betegség azonban hirtelen mintegy követ hajított az állóvízbe. Míg a múlt héten mindketten tapintatlannak tartották az erről való beszélgetést, tegnap konkrét javaslatokkal álltak elő, hogy szerintük hogyan kellene átszervezni a céget, magyarán forszírozni kívánják a generációváltást. Valóban, akár tetszik, akár nem, rákényszerülünk arra, hogy konkrétan foglalkozzunk a kérdéssel. Persze ennek előfeltétele, hogy mi magunk pontosan tudjuk, hogy mit akarunk és lehetőleg minél előbb. 

Érdekes. Korábban és kívülállóként magam is hallatlan nagy érzéketlenségnek, tapintatlanságnak éreztem volna a kérdésefeltevést egy ilyen helyzetben. Most viszont szembe kell nézni a realitásokkal. Hogy egy klasszikus idézettel éljek: “Az aspektusok prioritása változó”.

Ma, vasárnap, családostul sétálni mentünk. Előbb megnéztünk az “Alte Fasanerie”-t Lübars-ban, ami némi csalódást okozott, mert a pandémia miatt az állatok többségét kitelepítették valahová, így a helyszínen 4 juhon és néhány gyönytyúkon kívül semmi érdekeset nem látni. A gasztronómia viszont a gyér látogatottság ellenére működött.

Utána nagyot sétáltunk a gyönyörű, írországi mély zöld színű (2. VH utáni romokból épített) mesterséges dombon, megnéztük a ródlipályát nyáron és sokáig szemléltük a sárkányeregetőket – Janó nagy örömére.

Sokat beszélgetek E-dal. Benyomásom szerint lelkileg jól viseli a helyzetet.

Érdekes, hogy én sokkal rosszabbul, ami éles ellentétben áll életbeállítottságommal. Én ugyanis  alapállásban hiszem, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, hogy bajok, csapások, tragédiák csak másokat érnek, minket sose, lankadatlanul dolgozom az „örökélet” című projekten, következésképp mi sose halunk meg, és nem igaz, hogy a remény hal meg utoljára: a remény halhatatlan! Ennek alapján meggyőződésem, hogy E. meg fog gyógyulni és jelenlegi fizikai állapotának megfelelően hosszú életű lesz, majd végül, ha az már végképp elkerülhetetlen, nem rákban fog elmenni. A halállal pedig nem kell foglalkozni, mert az még nagyon távol van.

Mégis rettenetesen aggódom. Mert bár hiszem az előbbieket, de hátha mégsem így alakul? Ill. nem is ez, mert meg fog gyógyulni, de mégis rengeteg a bizonytalanság az egészben. Egyrészt alapvetően, másrészt a mindennapok tervezésében, szervezésében. Hogy a következőkben melyik napra tehetek milyen terminust? Ez persze teljesen lényegtelen, majd megoldjuk, ahogy eddig is mindent megoldottunk, de izgat.

E. az egészet – ugyan nem kimondott lelkesedéssel, de – előtte álló teljesítendő feladatként fogja föl. Szemben velem, ő alapállásban biztonságra törekvő ember, aki szeret minden eshetőségre felkészülni. Azt mondja, igenis számol a rosszal, amire jobb felkészülni – ahogy a szólásmondás tartja: jobb félni, mint megijedni. És ha ezek után meggyógyul, akkor az váratlan öröm.

Ennek megfelelően elkezdett foglalkozni alapvető és elvi kérdésekkel, amelyek most hirtelen aktualitást nyertek, és prioritásuk hirtelen megnőtt: úgymint a cég jövője, az előttünk álló középtávú kilátások és az ezekhez szükséges lépések, a házzal kapcsolatos mindenféle állandó, közép-és hosszútávú teendők, ezeknek elméleti és fizikai előfeltételei, stb. Végiggondolta, hogy távollétében ki mit hol talál, ill. hogyan találja meg, elkezdte az egyes feladatokat és az azokhoz szükséges eszközöket átadni – úgy a vállalkozásban mint privát. Ez egy abszolút racionális, logikus és dicséretes lépéssorozat, ami felelős emberre vall.

Zs. nagyon érzékeny. Ezeknél a beszélgetéseknél gyakran kibuggyannak a könnyei. Úgy érzi, mintha apja a koporsó fedelét készülne épp magára húzni. Természetesen nem erről van szó, mégis van a dolognak valami morbid stichje.

Ma kettőkor fogadott bennünket Dr. Steinbach. A sebész szemével elmagyarázta, hogy E-nak T3-as típusú gyomorrákja van, ami átrágta magát a gyomorfalon és az emésztőszerv közelében lévő nyirokmirigyeket is megtámadta. Ezt mutatták ki az eddigi vizsgálatok, ez az, amit a mai napon biztosan tudni lehet. Azt nem tudjuk, hogy szórt-e már, vagyis vannak-e áttétek a test más részeiben. Az áttéteknek két csoportja van: lokális és távoli. Nála egyelőre (remélhetőleg) csak lokális, ami a jobbik eset. Középszar állapot: rosszabb, mintha csak tumor lenne, de jobb, mintha már észrevehető áttétek mutatkoznának és azok szerteszét.

Dr. S. megkonzultálta a leleteket a szakkollégákkal és a team szerint kétféle kiút lehetséges, amit a tudomány mai állása szerint világszerte ilyenkor tesznek:

• Azonnali operáció és utána esetleg kemoterápia
• Előbb kemo, majd, ha szükséges, op és utána újabb kemo

Utóbbit javasolják általában, de minthogy E. 77 éves, ez több kockázattal jár, mint egy, mondjuk 40 évesnél.

Dr. S. részletesen elmagyarázta, hogyan történik a műtét:

1. leválasztják átmenetileg a nyombelet (duodenum)
2. teljes egészében eltávolítják a gyomrot és a körülötte lévő nyirokmirigyeket,
3. a vékonybelet felhúzzák és összekötik a nyelőcsővel
4. végül ebbe becsatlakoztatják a nyombelet

Ezt lerajzolta és a falon függő képek segítségével szemléltette. Magyarán a vékonybél előrehúzott része képezné az új gyomrot, ami viszont kisebb, tehát a jövőben napi 6-8x kell mindig kis adagokat enni, és sajnos hiányozik majd az éhségérzet. A további részletekért avizálta E-t az onkológián.

A már ránk váró nagyon készséges 40-es onkológus főorvos, Dr. Ziegenweiser péntek d.u. legalább 45 percet szánt ránk és erre az előzetes tanácsadó beszélgetésre. Elmagyarázta a kemo előnyeit-hátrányait. Statisztikailag igazolt, hogy az előbb kemoterápiált betegek gyógyulási aránya 15%-kal magasabb. A szervezet az op. előtt erősebb, és jobban viseli a folyamatos koncentrált mérgezést, mint az op utáni legyengült fizikum, ezért jobb ezzel kezdeni. Ecsetelte az összes lehetséges mellékhatást és a korból fakadó rizikót is, ámbár E. jó fizikumú, sportos alkat, fizikai koránál sokkal fiatalabb benyomást kelt.

Maga a procedúra 4 kemo az op előtt és 4 utána. Legelőször kisebb műtéttel elhelyeznek egy állandó kanült (ú.n. „Port”-ot) a vállától a szíve felé a bőr alatt, és az összes kezelés ezen keresztül zajlik. A legelső adagot rögtön ezen alkalommal meg is kapja, ami 4 nap kórházat jelent. Utána kéthetenként ambulánsan 1-1 újabb dózist. 1 hónap szünet után újabb vizsgálatok következnek az új helyzet diagnosztizálására, majd további 4 adag ismét kéthetenként. Számítva arra, hogy nem megy simán minden, valószínű, hogy az egész história kb. fél évet vesz igénybe.

A kemo előtt mindenképpen 2 vérvizsgálat szükséges (veseműködés és egyéb esetleges gyulladások, ill. egy genetikai rendellenesség kizárása). További nyomtatványok és nyilatkozatok kitöltése után rögtön vért is vettek: nem baj, ha esetleg másként dönt a paciens, viszont ha a kemot választja, akkor ezzel nyertünk 3 napot.

A hétvégén kell megemésztenie és meghányni-vetnie a hallottakat, majd hétfőn közölni a döntését a sebészeten. Ma este a trend a kemo irányába megy.

És máris eljutottunk a legutóbb ecsetelt helyzethez, hogy t.i. szóbeli, bár hihető információk alapján kell laikusként eldönteni egy messzemenően szakmai kérdést.

E. az egészet lakonikusan kezeli. Az én lelkiállapotom rémes. Alapállásban rosszul alszom és átizzadva ébredek minden reggel, változó és mozgalmas, mély álomból. A mai kétórás kórházi tartózkodás után rettenetes ólmos fáradtság, kimerültség lett rajtam úrrá, aminek fizikai okai nem voltak. Aztán a vacsora idejére megint helyre rázódtam. E. szerint most az a munkamegosztás, hogy ő végzi a szükséges feladatokat, mi pedig Zsófival aggódunk.

Augusztus 20-án, pénteken nem hívott. SMS-ben informáltam másnapi járatom érkezéséről. Aztán még két üzenetváltás, hogy földet értünk, és hogy pontosan hol vár a kocsival.

Szokásos üdvözlés, majd hallgatás. O.k., tudom, hogy vezetés közben nem szeret beszélgetni, mert az elvonja a figyelmét. (Nagyon különbözőek vagyunk 一 46 év házasság után is, és ebben is.) Kicsit mesélek a budapesti napokról, hogy részben jó volt, ugyanakkor sok minden elszomorított. Semmi reakció. Kérdem, mi újság itthon.

- A tegnapi gyomortükrözés daganatot mutatott ki a gyomor bejáratánál.
- Aha, szóval akkor ez tegnap volt. Jesszusom! Csak nem rák?
- Lehetséges. Ezt majd a szövettani vizsgálat eredménye fogja kimutatni.

Jó, hogy ültem. A hír letaglózott. Avagy stílusosabban: mintha váratlanul gyomorba bokszoltak volna. Igaz, hogy mióta ismerem, a bendőjére  kisebb-nagyobb szünetekkel folyton panaszkodott.

A gyomortükrözésre közelünkben lévő Dominikus Krankenhausban a tartós javulást nem hozó háromnegyed éves gyógyszerszedés után  került sor, amit annak idején a háziorvos nyálkahártya-gyulladás ellen írt fel. E. végül kiguglizta, hogy az orvosság akut esetre javasolt, de semmiképp nem ajánlatos állandóan szedni. Magyarán a probléma már minimum calculo 220 napos, miközben  a háziorvos csak most küldte el  alapos kivizsgálásra és azt is csak energikus intervenciójára. (A korábbi bizalom itt némi gellert kapott.)

A rákgyanú hallatán E. úgy döntött, hogy ha, akkor egy ezen a téren nagyobb gyakorlattal rendelkező kórházban műttetné meg magát. Konzultált vasárnap a háziorvossal  - én a probléma teljes horderőjét ebből a telefonbeszélgetésből értettem meg, miszerint a daganat nagy és eleve rákgyanús - és azt a kórházat választotta, amelyik az Internet szerint szakmailag jó és ezen a héten nem sztrájkol a személyzet. (Klinikum Buch).

*****************

Hétfőn a sürgősségiről hazaküldték. Buch egy hatalmas gyár. Ott nem lehet csak úgy, mirnixdirnix, besétálni: hozzon előbb beutalót a háziorvostól! Faxon megjött a szerelmeslevél, amin hál istennek rajta állt, hogy melyik osztályra szól. E. az egészségügyi kolosszus honlapjáról kiderítette, kihez kell személy szerint fordulnia. Telefonon kapott időpontot.

*****************

Dr. Steinbach, a jó fellépésű, szimpatikus 50-es osztályvezető főorvos pénteken fogadta első konzultációra. Tanulva az eddigi tapasztalatokból ide elkísértem, és elhatároztam, hogy mindig vele megyek. Egyrészt négy szem/fül többet lát/hall, másrészt így magam első kézből tudom meg a lényeget. E. magával vitte az eddigi leleteket és az időközben a másik kórházban kedden készült CT-t egy CD-n, amit ugyan a radiológus ott a kezébe nyomott , de nem kívánta annak tartalmát kommentálni . A szövettan eredményét csak szóban közölték vele: valóban rák.

Buch-ban tehát az osztályvezető főorvos felületesen belenézett a leletekbe -  különben a CT-t az ott eltöltött 45 perc alatt nem sikerült feltölteni a kórház rendszerébe úgy, hogy Dr. Steinbach számára az láthatóvá vált volna, - de ő, mint mondta,  képekkel amúgy sem bíbelődik: írásbeli szöveges állásfoglalást vár. Szükségesnek látta továbbá, hogy készítsenek még egy endoszkópos ultrahang-felvételt is annak kiderítésére, hogy mennyire van a tumor beágyazva a gyomorfalba, esetleg vannak-e áttétek, stb. Ehhez pénteken a jelenlétünkben nem tudott telefonon a saját klinikájának radiológiáján időpontot kapni, az majd hétfőn lesz lehetséges: hétfőn jelentkezik E.-nál.

Ami viszont lényeges infó számunkra: egyáltalán nem biztos, hogy operálni kell. Manapság - és ezt a háziorvos is mondta - nagyon ritka a gyomorrák-műtét, az esetek java részét gyógyszerrel, kemoterápiával kezelik. (A háziorvos szerint a Buch-i klinika magas operációs statisztikája a gyomorszűkítő műtéteknek köszönhető, tehát egyáltalán nem biztos, hogy fajlagosan több rákot operálnak, mint a szimpatikus katolikus Dominikus kórházban.

Engem valahogy az a mondat, hogy nem kell feltétlenül operálni, némiképp megnyugtatott. Az is lehet, hogy elmúlt az első ijedtség, esetleg hozzászoktunk a gondolathoz - nem tudom.

*********************

Pocsék hétvégénk volt. Zsófi borzasztóan aggódik. Megható, különben, ahogyan a munkatársak is mély megrendüléssel fogadták a hírt. Az amúgy rendkívül visszafogott Frau T. magán-mélben ajánlott egy onkológust, aki az ő édesapját kezelte 5 évvel ezelőtt.

*********************

Hétfőn jött a mél szerdai ultrahang-időponttal. Ettől függetlenül kedden visszamentünk a Dominikus főorvosához, hogy meghallgassuk a diagnózist az eddigi ott készült vizsgálatok alapján. Jelenleg E. a Dominikus felé hajlik, mert az átláthatóbb, nagyobb a beteg iránti figyelem, nincs akkora stressz és az egész emberformátumúbb.

*********************

Kedden E. végre kézhez vehette a szövettani vizsgálat diagnózisát és a CT szöveges kiértékelését. A szövettant a fejléc szerint a kórház kiadta egy Spandau-i magánlaborba (egészségügyi alvállalkozó), ahol két vizsgálatot is végeztek 2 egymásra épülő diagnózissal. Facit: rosszindulatú daganat.

A Dominikus főorvosa szerint az eddigiek alapján még nem lehet végleges diagnózist felállítani: kell a másnapra előirányozott endoszkópos ultrahang-vizsgálat és szerinte valószínűleg még egy MRT is, ami a máj érintettségét mutatná. Amíg nincs mindez meg, addig kérdéses, hogy mik a célravezető következő lépések. Senki nem operál szívesen, amíg nincs tisztában a komplex helyzettel. Amennyiben nincsenek áttétek, úgy általában a kemóval kezdik annak reményében, hogy a daganat visszafejlődik. Optimális esetben egészen eltűnik és nem kell operálni, amit ő az eddigiek alapján nem tételez fel. Ha kell, akkor is a többi vizsgálat eredményétől teszik a szakemberek függővé, hogy előbb kemó, vagy rögtön operálnak. Ha náluk, akkor a kemót egy Tegelben lévő onkológiai szakrendelés végezné. (Ez is kiszervezett szolgáltatás egy másik egészségügyi alvállakozásnál.) A maga részéről Buch-ot kompetens helynek tartja, ott E. kitűnő kezekben lenne. Más szóval a nem ragaszkodott mindenképpen ahhoz, hogy a továbbiakban E. őket tüntesse ki végső bizalmával. Ez némiképp megkönnyíti a döntést.

****************

Szept. 1-én, szerdán embertelen hajnalban keltünk, hogy fél nyolcra odaérjünk. Jelentkeztünk vagy 3 helyen, mindig tovább küldték - mindez kedvesen és udvariasan. A szonográfián a főorvos asszisztenciája aláíratott vagy 5-6 oldalnyi infót, kérdőívet, nyomtatványt. Végül a főorvos mindenféle ábrán és rajzon elmagyarázta a vizsgálat folyamatát, a kockázatokat és mellékhatásokjat, és én átengedtem a férjemet a bizalmat keltő személyzetnek. Mostantól volt másfél-két óra ráérő időm.

Visszasétáltam a bejárat melletti cafatériába. Ill. csak -hoz, mert az ajtóban  egy tábla informált, hogy 08:00-16:00 között a vendéglátóipari egység csak a kórház személyzetének áll rendelkezésére. De a kioszk mellette működik. Vettem egy Latte macchiato-t és letelepedtem a napsütötte asztalok egyikéhez.

Itt megjegyzendő, hogy a Helios klinika-lánchoz tartozó Buch kis túlzással olyan, mint a BER, az új schönefeldi reptér A terminálja. Mármint, hogy érzékelésem szerint hozzávetőlegesen ugyanakkora és érzésem szerint kb. ugyanannyit is kell gyalogolni benne, csak itt több ajtó van. Játszi könnyedséggel teljesítettem a napi ajánlott 5000 lépést, miközben mindez a földszinten - lépcsőt nem kellett másznom.

Kávézás közben összeismerkedtem egy szimpatikus korom béli hölggyel, aki a férjét kísérte ellenőrző vizsgálatra. Mint elmondta, 3 év alatt 3x operálták rákkal, különböző testrészein, megannyi kemó, stb. Szerencse, hogy mindketten nyugdíjasok. A feleség három éve elsősorban a férje ide-oda szállításával foglalkozott, ill. a klinikán naponta látogatta. A kemóhoz több hétre befektették. Ők ugyanis Rheinsbergben élnek, Berlintől mintegy 120 km-re É-K-re. (Ugye, tudjuk, Nagy frigyes itt töltötte házasságának rövid aktív éveit még apja életében. Manapság elsősorban a nyári szabadtéri operájáról híres, valamint barokk kastély egy szép tó partján, szabadtéri színpad (Heckentheater), zenei tehetségápolás, stb.) A részleteket nem jegyeztem meg, de minden esetre a beszámoló alapján döbbentem rá, hogy ez az egész história nem csak E. egészségét érinti, hanem valószínűleg komoly feladatokat, időbeli elfoglaltságot ró majd rám. Ez eddig nem is jutott eszembe.

Nem vagyok ijedős alkat. Alapállásban hiszem, hogy komoly bajok csak másokat érnek, én szerencsés csillagzat alatt születtem, valamint úgy még nem volt, hogy nem lett volna valahogy. Mégis a dolog meglehetősen megvisel. Rosszul alszom, aggódom érte. A legrémesebb a bizonytalanság. Laikusként úgy képzeltem, hogy tükrözés, szövettan, CT - és lesz diagnózis. Nos, az egész húzódik, mint a rétestészta. Újabb és újabb vizsgálatok, amik még több részletet tárnak fel, de még mindig nincs végeredmény. Ha egy mondatban akarnám összefoglalni, azt mondhatnám, hogy két hét után sokkal részletesebben vagyunk bizonytalanok. (Apa mondta egyszer az NDK-val való összehasonlításra: "Mi egy magasabb szinten vagyunk elégedetlenek". Hát körülbelül így.)

Egyáltalán: Minél többet tudok meg, annál inkább az az érzésem, hogy igazán semmit sem tudok. Nyilván nem lehet gyorstalpalón az Internetről néhány óra alatt megszerezni azt a tudást, amihez szakorvosokat 8-10 éven át képeznek ki. Mégis elgondolkodtatott, mennyire keveset tudok a saját testemről. Amíg az ember egészséges, és mindene működik, addig ezek a részletek nem foglalkoztatják.

Még egy szempont: a végső döntés a paciens kezében van: az ő felelőssége. Értelmes ember felelős döntést pedig lehetőleg a legszéleskörűbb információk alapján hoz. De ha nem ért hozzá? Kicsit olyan ez, mint a politikában: hozzá nem értő emberek határoznak valamilyen, hozzájuk eljutott - optimális esetben szakmai - érvhalmaz alapján. Hogy helyesen e, az csak később derül ki.

Két óra elteltével az asszisztencia felhívott a mobilomon és közölte, hogy immáron átvehetem a még mindig kicsit ködbe burkolt férjemet. S lőn: a főorvos átadta a leletet. Elmondta, hogy a kb. 5 cm átmérőjű daganat alaposan be van ágyazva a gyomorfalba és látni apró áttéteket a gyomor melletti limfocitákban, nyirokmirigyekben. A májáról nem tud semmit, azt nem vizsgálta. Átküldte az anyagot a sebészetre, ahol a mai napon Dr. Steinbach az összes lelet és részdiagnózis birtokában konzíliumot tart majd (nyilván skype-on) és megvitatja a szakkollégáival a helyzetet és a teendőket. Mi sétáljunk át hozzá és kérjünk időpontot.

****************

Holnap, pénteken kettőkor van a következő találkozó Dr. Steinbach-hal, akitől a csillagok mai állása szerint végre várhatunk egy végső diagnózist, továbbá javaslatot a további eljárásra.

E. különben fizikailag jól van. Lelkileg is, és azt állítja, hogy a helyzetet könnyebben viseli, mint a környezete.

Itt tartunk ma, az Úr 2021. esztendejének 245. napján, szeptember 2-án.

Folyt. köv.

 --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Am Freitag, dem 20. August, rief er nicht an. Ich schickte eine SMS, um ihn über meinen Flug am nächsten Tag zu informieren. Dann noch zwei weitere Nachrichten, um ihm mitzuteilen, dass wir gelandet waren und wo genau er mich mit dem Auto treffen sollte.

Die üblichen Begrüßungen, dann Schweigen. OK, ich weiß, dass er beim Autofahren nicht gerne spricht, weil es ihn ablenkt. (Wir sind auch nach 46 Jahren Ehe noch sehr unterschiedlich, auch darin.) Ich erzähle ihm ein bisschen von meinen Tagen in Budapest, manches gut war, aber vieles machte mich auch traurig. Keine Reaktion. Ich frage, wie es zu Hause läuft.

- Bei der gestrigen Magenspiegelung wurde ein Tumor am Mageneingang festgestellt.
- Aha, das war also gestern. Oh, Gott. Ist das Krebs?
- Könnte sein. Das wird uns die Histologie zeigen.

Gut, dass ich saß. Die Nachricht war niederschmetternd. Oder, um es stilvoller auszudrücken, wie ein unerwarteter Schlag in die Magengrube. Obwohl, seit ich ihn kenne, hat er sich über seinen Pansen beschwert.

Die Magenspiegelung im Dominikus Krankenhaus in unserer Nähe wurde durchgeführt, nachdem der Hausarzt ein dreiviertel Jahr lang Medikamente gegen eine vermeintliche Magenschleimhautentzündung verschrieben hatte, die keine dauerhafte Besserung brachte. E. erfurg schließlich durch google, dass das Medikament für akute Fälle empfohlen wurde, aber nicht dauerhaft eingenommen werden sollte. Mit anderen Worten: Das Problem ist bereits mindestens 220 Tage alt, während die Hausärztin ihn erst jetzt zu einer gründlichen Untersuchung geschickt hat und das auch erst nach einer energischen Intervention. (Das frühere Vertrauen hat hier einen gewissen Schaden erlitten.)

Als er von dem Krebsverdacht erfuhr, beschloss E., sich in einem Krankenhaus mit mehr Erfahrung auf diesem Gebiet operieren zu lassen. Er konsultierte am Sonntag Hausärztin. (Die gesamte Tragweite des Problems habe ich erst aus diesem Telefonat verstanden, nämlich, das das Calzinom ab ovo groß ist und der Krebsverdacht grundsätzlich besteht. E. hat das Krankenhaus gewählt, das laut Internet fachlich gut ist und das Personal in dieser Woche gerade nicht streikt. (Klinikum Buch).

Am Montag wurde er von der Notaufnahme nach Hause geschickt. Buch ist eine riesige Fabrik. Man kann da nicht einfach mirnixdirnix hingehen: Er soll zuerst eine Überweisung vom Ihrem Hausarzt bringen! Per Fax kam dann der Liebesbrief, in dem dankenswerterweise angegeben war, für welche Abteilung er bestimmt war. E. hat auf der Website des Gesundheitskolosses herausgefunden, an wen er sich persönlich wenden kann. Er bekam telefonisch einen Termin.

*****************

Dr. Steinbach, der sympathische Chefarzt in den Fünfzigern mit einem guten Auftritt, empfing ihn am Freitag zur ersten Konsultation. Da ich aus früheren Erfahrungen gelernt hatte, begleitete ich ihn und beschloss, immer mitzugehen. Zum einen sehen/hören vier Augen/Ohren mehr, und zum anderen lerne ich so das Wesentliche aus erster Hand kennen. E. nahm die bisherigen Befunde und die am Dienstag im anderen Krankenhaus angefertigte CT-Aufnahme auf einer CD mit, die ihm der dortige Radiologe aushändigte, sich aber nicht zu deren Inhalt äußern wollte. Das Ergebnis der Histologie wurde ihm nur mündlich mitgeteilt: Es handelt sich um Krebs.

In Buch hat der Abteilungsleiter einen flüchtigen Blick auf den Befund geworfen - sonst kontte die CT-Aufnahme in den 45 Minuten, die er dort war, nicht in das System des Krankenhauses hochgeladen werden, so dass Dr. Steinbach sie hätte sehen können -, aber er sagte, dass er sich ohnehin nicht um Bilder kümmere: Er erwartet eine schriftliche Stellungnahme in Textform. Er hielt auch eine weitere endoskopische Ultraschalluntersuchung für notwendig, um zu sehen, wie weit der Tumor in die Magenwand eingedrungen ist, ob es Metastasen gibt, usw. Er konnte dafür am Freitag keinen Termin in der radiologischen Abteilung seiner Klinik vereinbaren, wird erst am Montag möglich: Er meldet sich am Montag telefonisch.

Wichtig ist für uns, dass es keineswegs sicher ist, dass er operiert werden muss. Heutzutage, so die Hausärztin, wird Magenkrebs nur noch sehr selten operiert, und die meisten Fälle werden mit Medikamenten und Chemotherapie behandelt. (Nach ihrer Aussage sind die hohen Operationszahlen in der Klinik Buch auf die Magenmanschettenoperationen zurückzuführen, so dass es keineswegs sicher ist, dass dort mehr Krebsfälle operiert werden als im sonst sympathischen katholischen Dominikus Krankenhaus.

Irgendwie beruhigte mich die Aussage, dass es nicht unbedingt operiert werden muss. Es könnte auch sein, dass der erste Schreck vorbei ist, oder vielleicht haben wir uns an den Gedanken gewöhnt - ich weiß es nicht.

*********************

Wir hatten ein lausiges Wochenende. Zsófi ist furchtbar besorgt. Ansonsten ist es rührend, wie die Mitarbeiter zutiefst schockiert waren, als sie die Nachricht hörten. Die sonst sehr zurückhaltende Frau T. empfahl privat einen Onkologen, der ihren Vater vor 5 Jahren behandelt hatte.

*********************
Am Montag kam die Mail mit einem Ultraschalltermin für Mittwoch. Unabhängig davon gingen wir am Dienstag erneut zum Chefarzt von Dominikus, um die Diagnose zu erfahren, die auf den bisher durchgeführten Tests basierte. Im Moment tendiert E. zu Dominikus, weil es übersichtlicher ist, dem einzelnen Patienten mehr Aufmerksamkeit widmet, da ist der Stress nicht so groß und das Ganze zeigt mehr Menschenformat.

*********************

Am Dienstag erhielt E. schließlich die Diagnose der histopathologischen Untersuchung und die Auswertung des CT-Scans. Laut Kopfzeile wurde die Histopathologie vom Krankenhaus in ein privates Labor in Spandau (einen medizinischen Subunternehmer) ausgelagert, wo zwei Untersuchungen mit zwei aufeinander folgenden Diagnosen durchgeführt wurden. Facit: Bösartiger Tumor.

Nach Angaben des Chefarztes von Dominikus ist es noch nicht möglich, auf der Grundlage der verfügbaren Informationen eine endgültige Diagnose zu stellen: die für den nächsten Tag geplante endoskopische Ultraschalluntersuchung und wahrscheinlich eine MRT-Untersuchung sind notwendig, um die event. Betroffenheit der Leber zu zeigen. Solange dies nicht geschehen ist, ist es fraglich, wie die nächsten Schritte aussehen sollen. Niemand ist bereit zu handeln, solange er die komplexe Situation nicht kennt. Wenn keine Metastasen vorhanden sind, wird in der Regel mit einer Chemotherapie begonnen, in der Hoffnung, dass sich der Tumor zurückbildet. Im Optimalfall verschwindet er vollständig und es ist keine Operation erforderlich, wovon er nach dem, was er bisher gesehen hat, nicht ausgeht. Wenn sie doch notwendig ist, auch dann wird man noch von den Ergebnissen weiterer Untersuchungen abhängig entscheiden, ob sie mit der Chemotherapie beginnen oder sofort operieren wollen. Wenn sie eine Chemotherapie durchführen, dann in einer onkologischen Spezialklinik in Tegel (ein weiterer ausgelagerter Dienst eines anderen Subunternehmers im Gesundheitswesen). Mit anderen Worten: Der Chefartzt bestand nicht in jedem Fall darauf, dass E. ihnen sein Vertrauen unbedingt ihm schenken sollte. Das macht die Entscheidung etwas leichter.

****************

Am Mittwoch, dem 1. September, standen wir in Allerherrgottsfrühe auf, um um 7.30 Uhr vor Ort zu sein. Wir haben uns an 3 Stellen gemeldet und wurden immer weiter verwiesen - alle waren freundlich und höflich. Bei der Ultraschalluntersuchung bat die Assistentin des Chefarztes auf etwa 5-6 Seiten mit Informationen, Fragebögen und Formularen um Unterschrift. Schließlich erläuterte der Chefarzt den Ablauf des Tests, die Risiken und Nebenwirkungen mit allerlei Diagrammen und Zeichnungen, und ich übergab meinen Mann an das vertrauenswürdige Personal. Ich hatte jetzt eineinhalb bis zwei Stunden Freizeit.

Ich ging zurück in die Cafeteria in der Nähe des Eingangs. Bzw. nur zur Cafeteria, weil ein Schild an der Tür mich darauf hinwies, dass die Verpflegungseinheit zwischen 08:00 und 16:00 Uhr nur für das Krankenhauspersonal zugänglich ist. Der Kiosk daneben ist jedoch geöffnet. Ich kaufte einen Latte Macchiato und setzte mich an einen der sonnigen Tische.

Dabei ist zu bemerken, dass Buch, das zur Helios-Klinikgruppe gehört, ein bisschen dem Terminal A des neuen Flughafens Schönefeld, BER ähnelt. Meiner Meinung nach ist er ungefähr gleich groß, und ich habe das Gefühl, dass man ungefähr die gleiche Strecke zurücklegen muss, nur dass es hier mehr Türen gibt. Die empfohlenen 5.000 Schritte pro Tag habe ich mit Leichtigkeit geschafft, und das alles im Erdgeschoss - ohne Treppen zu steigen.

Beim Kaffeetrinken habe ich eine nette Frau in meinem Alter kennengelernt, die ihren Mann zu einer Untersuchung begleitet hat. Wie sie mir erzählte, hatte er innerhalb von drei Jahren drei Krebsoperationen an verschiedenen Stellen seines Körpers, viele Chemotherapien usw. Zum Glück sind beide im Ruhestand. Drei Jahre lang war die Ehefrau hauptsächlich mit dem Transport ihres Mannes zur und von der Klinik und mit täglichen Besuchen beschäftigt. Er wurde für mehrere Wochen zur Chemotherapie eingewiesen. Sie leben in Rheinsberg, etwa 120 km nordöstlich von Berlin (Wie bekannt, verbrachte Friedrich der Große die kurzen aktiven Jahre seiner Ehe zu Lebzeiten seines Vaters hier. Heute ist die Stadt vor allem für ihre Sommer-Open-Air-Oper, ein Barockschloss an einem wunderschönen See, ein Freilichttheater (Heckentheater), musikalische Talenttherapie usw. bekannt.) Ich habe mir die Einzelheiten nicht gemerkt, aber auf jeden Fall hat mir der Bericht vor Augen geführt, dass diese ganze Geschichte nicht nur E.-s Gesundheit beeinträchtigt, sondern wahrscheinlich auch eine ernsthafte Aufgabe für mich darstellen und mich auch zeitlilch ziemlich in anspruch nehmen wird. Daran hatte ich vorher gar nicht gedacht.

Ich bin kein ängstliches Wesen. Ich glaube zwar, dass ernsthafte Probleme nur anderen Menschen widerfahren, da ich unter einem glücklichen Sternzeichen geboren wurde und überhaupt: Es war nich nie so, dass es nicht irgendwie eine Lösung gegeben hätte, aber trotzdem ist die ganze Sache ziemlich beunruhigend. Ich schlafe schlecht, ich mache mir Sorgen. Das Schlimmste ist die Ungewissheit. Laienhaft ausgedrückt, stellte ich mir es so vor: Ein Scan, eine Histologie, eine CT-Untersuchung - und dann die Diagnose. Nun, das Ganze zieht sich hin wie der Strudelteig. Immer mehr Tests, die immer mehr Details enthüllen, aber immer noch keine Schlussfolgerung. Wenn ich es in einem Satz zusammenfassen soll, würde ich sagen, nach zwei Wochen sind wir viel detailierter unsicherer. (Mein Vater hat einmal Ungarn mit der DDR wie folgt, verglichen: "Wir sind auf einem höheren Niveau unzufrieden". So ungefähr sieht es aus.)

Generell gilt: Je mehr ich erfahre, desto mehr habe ich das Gefühl, dass ich eigentlich nichts weiß. Natürlich kann man sich das Wissen nicht in ein paar Stunden im Internet in einem Crashkurs aneignen, für den Fachleute 8-10 Jahre Ausbildung benötigen. Aber es hat mich nachdenklich gemacht, wie wenig ich über meinen eigenen Körper weiß. Solange man gesund sind und alles funktioniert, macht man sich über diese Details keine Gedanken.

Ein weiterer Punkt: Die endgültige Entscheidung liegt in den Händen des Patienten, es ist seine Verantwortung. Ein vernünftiger Mensch trifft verantwortungsvolle Entscheidungen vorzugsweise auf der Grundlage möglichst umfassender Informationen. Was aber, wenn er keine Ahnung hat? Es ist ein bisschen wie in der Politik: Inkompetente Menschen treffen Entscheidungen im Optimalfall auf der Grundlage von Argumenten - idealerweise von Fachleuten, die sie erreicht haben. Ob sie richtg handelten oder nicht, bleibt abzuwarten.

Nach zwei Stunden rief mich die Assistentin auf meinem Handy an und teilte mir mit, dass ich nun meinen Mann abholen könne, der immer noch ein wenig benebelt war. Der Chefarzt übergab den Befund. Er teilte mir mit, dass der Tumor mit einem Durchmesser von etwa 5 cm tief in die Magenwand eingebettet ist und dass er winzige Metastasen in den Lymphozyten und Lymphdrüsen in der Nähe des Magens erkennen konnte. Er weiß nichts über die Leber, er hat sie nicht untersucht. Er hat das Material an die Chirurgie weitergeschickt, wo Dr. Steinbach mit allen Befunden und Teildiagnosen heute eine Konsultation (natürlich per Skype) durchführen und die Situation, sowie das weitere Vorgehen mit seinen Kollegen besprechen wird. Wir sollten zu ihm hinübergehen und einen Termin vereinbaren.

****************

Morgen, Freitag, um 14 Uhr, ist das nächste Treffen mit Dr. Steinbach, von dem wir endlich, nach dem heuteigen Stand der Sterne, eine endgültige Diagnose und einen Vorschlag für das weitere Vorgehen erwarten können.

E. ist ansonsten körperlich gesund. Auch mental nimmt er die Situation leichter als seine Mitmenschen.

Hier stehen wir heute, am 245. Tag des Jahres des Herrn, am 21. September 2021.

Fortsetzung folgt.